My memo of the day:
Korán felébredtem... még sok a dolgom indulás előtt. Bevásárolni, beugrani az irodába és haza hozni a nyomtatómat - a saját cég a saját nyomtatómat használja, ez már csak ilyen :o) Nem indult szépnek ez a nap... egyáltalán nem. Beborult az ég és kérlelhetetlenül esni kezdett az eső hajnalban. Várok. Hátha eláll - út közben hallgatom az időjárás jelentést: nappsütést ígérnek. De hol van már? Telik az idő. Semmi pánik! Én az állandó "elkések" fóbiás - aki annyira azzal van elfoglalva, hogy elkésik, hogy a végén tényleg - izgulok. Hazáig kitalálom, mit is vegyek fel - hol egy kávé?! Gyorsan elővarázsolom a mobil irodámat az étkező asztlara, kábelek összedugva, hipp-hopp a gép előtt termek és már zümmög is a nyomtató. Közben kitúrom a szekrényből a gönceimet, forgolódok a tükör előtt, a tükörképben meglátom az órát - ajjaj! Szalad az idő! Egy kis festék - ehhez béna vagyok, nem szoktam ezt csinálni... minek is fogtam hozzá?! Jó' van, marahat.
Gyorsan a nyomtatványaimat... és persze hogy most fogy ki a festék! Azért valami látszik a papíron. Biztos ami biztos, lekapom a hűtőről a kedvec kettőnkről készült fotót - elmerengek: milyen szépek vagyunk együtt... ránézek és szeretem! És még be sem fejeztem a gondolatot magamban, már hallom a kérdést:
- Elvigyelek kocsival? Még elkésel!
Ismer... és igen. Elvisz.
Korán van még. 10 perc múlva nyit az étterem. Tétován sétálgatok a szemközti árkádok alatt, a kirakatok tartalmát mustrálom, pedig nem is érdekel igazán - ilyenkor még minden üzlet zárva van... a szemem inkább esetleges sorstársak után kutat diszkréten a vitreiken felvillanó tükörképekben. Talán van itt még valaki közülünk?! Senki. Tele a kezem esernyővel, fényképezőgéppel, táskával, fényképpel és várom az esőben, hogy az a vendéglátó hely végre valahára kinyisson. Amikor már csak 1 perc van nyitásig, átsétálok a zebrán. Pont az ajtóban állok, amikor egy hölgy kulccsal a kezében kifelé idul - mosolyog - , kedvesen beinvitál és máris riasztja az illetékest, hogy kudsaft érkezett. Az asztalunkhoz vezetnek és végre hozzájutok a kávémhoz. A kezemet törtelem... hol vannak már? Mennyi az idő? 11:01. Örülök, hogy időben jöttem, de ha nem jelenik meg hamarosan más is... nyugalom. Jönni fognak. Izgalmamban feketén hajtom fel a kávét - bazi keserű. Várok. Az órát nézem... 11:03. Hol vannak már? És hirtelen az isrmős arc látványára nyugalom önt el. Barbi jelenik meg az ajtóban. Nah ez volt az pillanat, hogy úgy éreztem, már megérte!

Boldogan üdvözöljük egymást. Aztán szépen sorban megérkeznek a többeiek is: Laci, Gina, Ági, Peti és Szabi. Ki aktívan, ki passzívan, de minenki résztvesz a beszélgetésben. Én pedig ülök a nagy, színes szóforgatagban és élvezem.
Sorba megyünk, mindenkitől részletes beszámolót várnak a többiek, közben néhányan ebédelünk is. Sokat beszélek - mert ez történik, ha én izgulok -, néha meg csak hallgatom a többieket, eszem az ebédem és nem tudok betleni az élménnyel. Előbb Szabi mesél, aztán Barbi, majd én - Peti közben a kávéja és egy doboz cigi társaságában elvonul a dohányzásra kijelölt klubszobába, majd néhány perc múlva visszatér - utánam Laci jön és egyszer csak egy telefon csörög. Áginak mennie kell... a férje kisebb háztartási baleset áldozata lett - rozsdás szögbe lépett az udvaron - így már veszi is a kabátját. Gina vele tart, kocsival gyorsabb - pedig már nagyon készült elmesélni mit csinál az IBM-nél. Nah majd legközelebb. Peti zárja a sort. Utána mindenki beszélget. Végül eljön az idő - úgy fél 3 lehetett - amikor indulnunk kell, néhányunknak délutánra már más programja van. Az étterem előtt még szóvaltartjuk egymást. Peti felajánlja, legközelebb - úgy egy hónap múlva - ráadás biliárdozást szervez. Juhejj! Örülünk! Én a magam részéről ember emlékezet óra nem játszottam, de benne vagyok! A többiek is. Lelkesek vagyunk! Elköszönünk egymástól és lányok jobbra, fiúk balra el - mintha csak így lett volna megírva. Barbival hazafelé a buszon még sokat beszélgetünk. Annyira jó (volt) ez!